A vezércikk a Tömörkény Hírkút újságba készült.
„Sok ember csak arra vár, hogy Martin Luther King vagy Mahatma Gandhi visszajöjjön.- De ők már eltávoztak. Csak mi vagyunk. Rajtunk múlik. Rajtad Múlik.”
Marian Wright Edelman
TARNAY KRISTÓF ÁBEL, főszerkesztő
Január van. Elmúltak az ünnepek, itt van az új év. Ilyenkor szokás fogadalmakat tenni, újrakezdeni, estébé, estébé…
Nos, engedjétek meg, hogy megosszam veletek egyik kedvenc szokásomat újév napjára! Ha törik, ha szakad, föl kell kelni január első napján reggel (na, mondjuk délelőtt). Kimész az utcára. Csend van. Nagy csend. Mindenki alszik. Mert előző nap ünnepeltek. Mit? Persze, az elmúlt év örömeit, feledték a bújukat, és megfogadták az új évre, hogy.
Eszembe jut tavalyról, amikor kilátogattam kora este a Széchenyi térre az ottani szilveszteri koncertre. Érdekes volt. Már nem emlékszem melyik együttes játszott, de ez nem is fontos. Különböző emberek voltak ott, idősek, fiatalok, különböző arcok, különböző hangulat, különböző üvegek.
És ott láttam a sorok közt egy hajléktalan bácsit. Nehezen állt a lábán, dalolt, olcsó pezsgős üveg volt a kezében. Ittas volt. Az emberek szinte undorodva mentek el mellette. A szülők „védték” tőlük csemetéiket. De én sajnáltam őt. Nagyon. Szegény, végre egy pillanatra tud ő is örülni, feledni búját, mert ebből aztán neki van mit. Szegény, részegségében tud egy kicsit vidám lenni, ezzel egy rövid időre nem érzékeli az életét, amiből itt a földön csak egy van, hogy abból neki milyen jutott.
Januárban születnek a fogadalmak, új megállapodások, új szabályok, törvények.
Nem januártól, de márciustól például néhány kisbolt kivételével vasárnap be lesznek zárva az üzletek. Egy másik törvény pedig büntetni fogja az egymás után két évig veszteséges boltokat. (Egy cég például akkor veszteséges több évig, ha beruház, értsd: többek között munkahelyeket teremt, hosszú távra tervezi a nyereséget.) Ez boltok végleges bezárásához is vezethet majd.
Ez, főképp az utóbbi, elsőre talán nem foglalkoztat sokakat, sőt, rásütik, hogy ez politika, azt pedig kerülgetni köll, mint a forró kását. Nem az egyébként, addig volt politika, amíg vitáztak róla a Parlamentben, miután elfogadták maximum közélet, de leginkább is előrejelzés, hogy mi is várható.
Nem szeretem ugyanis, amikor a korosztályom egy jelentős része csak akkor értesül a fejleményekről, amikor ott áll a teszkós fotocellás ajtó előtt, és az nem nyílik. Hátralép, ismét előre, de csak nem enged. Fölpillant, meglát egy táblát, amin az áll, hogy elnézést, de boltunk vasárnap zárva, esetleg mellette ott egy törvény paragrafus, amit látván már ásít is egyet, esetleg szidja egy kicsit az össze politikust, majd hazamegy a sarki kisboltba, ha az még nem alakult át nemzeti dohánybolttá, vagy nem ment csődbe valamelyik különadó miatt.
Ilyenkor haragszom magamra, ha nem írtam le, azokra, akik ódzkodva irtják az úgynevezett politikai információkat, és legfőképpen azokra, akik miatt mindez folyik.
Emberünk egyébként jobb esetben elgondolkodik, hogy az ún. politika nem is feltétlenül úri huncutság (urizálás), esetleg néha figyelemmel kéne követni, és mondjuk el kellett volna menni szavazni (másra).
De hülye szabályok és törvények — mondjuk ki — mindig voltak, vannak, és lesznek is. Ilyen például, hogy a közétkeztetésekben (értsd: menzán) nem tehetnek ki a sótartót, hogy ettől legyünk mi rendkívül egészségesek. (Biztos ezen fog múlni. Nem is tudom, hogy fogom megköszönni idősebb koromban nekik, hogy amiatt húsz milligramm el nem fogyasztott sótól vagyok én olyan piszok egészséges.)
Nos, kérdés csupán az, hogy mi, emberek, ha úgy tetszik, a nemzet (jövő generációja, stb.) mit és hogyan reagálunk erre. Szó nélkül tűrünk és elviselünk mindent („Fát vágnak a hátatokon...”), vagy fölállunk, és kimondjuk véleményünket, hogy ez így nem jó. Vagy nem érdekel minket, esetleg érdekel, de féltjük a pozícióinkat, ezért nem merjük kimondani ami szerintünk igaz?
Hadd idézzek Margaret Mead–től: „Soha ne kételkedj abban, hogy egy mély gondolatokkal rendelkező, felelősségteljes kis csoport képes megváltoztatni a világot, hiszen ez az egyetlen módja a világ megváltoztatásának!”
Januárban új év köszönt ránk, amely talán az utolsó, amelyet együtt töltünk, így, a Hírkúttal.
Végzősként már nagy valószínűséggel nem fogom tudni elvállalni a főszerkesztőséggel járó feladatokat. Ugyanakkor már látom, hogy már van, aki át tudja majd venni, folytatni tudja, amit mi együtt csinálunk.
Így a végére most valami bíztatót is kellene írnom nektek.
Mondjuk így: kitartás!
Ilyenkor tényleg újra lehet kezdeni!
