Elmúlt ez a tanév is. Tudom, kicsit fázis késéssel írom ezen sorokat, de a bizonyítványt is késve kaptuk meg. Szóval kiszabadultunk, megkaptuk a bizonyítványt. A bizonyítványt, amelyen lehet sírni, lehet nevetni, és szokás magyarázni. Egy számsor. Egy illúzió. Illúzió a kettes, hiszen az vagy majdnem egyes, vagy szinte közepes. Illúzió a négyes, illúzió a hármas, mind az, hiszen nem tudjuk, hogy merről közelíti, erős, vagy
éppen hogy csak.
Mint a régi viccben, miszerint oké, hogy a bácsi a negyvenet közelíti, csak az a kérdés, hogy alulról, vagy felülről.
Az öt
jegy értékelésre nem csak vajmi kevés, de egyfajta kasztrendszert alakít ki.
De a legnagyobb illúzió az ötös. A tudás ötöse. Az illúzió, hogy aki ötöst kap, az okos, az zseni. Az kérem, tanult, és ő rendes, szorgalmas gyerek, akire büszke lehet az egész családfa, meg az óvó néni, a postás bácsiig bezárólag. És ő elkönyveli magának, hogy ő bizony mindenkinél, de tényleg mindenkinél okosabb.
Illúzió. Nem tudom, cikkemben hanyadjára írom le ezen bűvös szót, de az.
Lehet, hogy lepuskázta. Lehet, hogy csak bemagolta, és nem is ért belőle semmit, és az is lehet, és szokott is lenni, hogy egy hét múlva már semmire nem emlékszik belőle. Nem is érdekli, hiszen a dolgozatot letudtuk, a tanító bácsi mosolygott, és a szülők is elégedettek.
Csak nehogy ráébredjenek, és elmúljon a boldog tudatlanság állapota.
„Egy illúzió volt mindenem, / mondd, mért fordítottad ellenem...” - hangzik a Bikini együttes zenéje.
Nehéz a dolga.
Tarnay Kristóf Ábel, 2014. 07. 09.
![](http://hirkut.hu/wp-content/uploads/2015/12/porog_720.png")
